Kunfehértói holdrutás erdő
Védetté nyilvánítás éve: 1975. Kiterjedése: 120 ha
A védett területet egyetlen növényfaj, a virginiai holdruta háborítatlan fennmaradása érdekében alakították ki. Az ilyen „fényűzés” legnagyobb ritkaságok vagy a legkényesebb fajok esetében elengedhetetlen, hiszen az adott növény megőrzésére nincs más lehetőség.
Az erdő írásos múltja az 1700-as évek közepéig kereshető vissza. Ekkor Nagy Szeder László a „Kiskun-Halas város gazdaságtörténete” című könyvében, mint közcélokra kisajátított nyárerdőt említi. A később készült térképeken is mindig erdőként jelzik a területet. A 19. század elején megkezdődött erdőtelepítésekkel területe folyamatosan nőtt. Először még őshonos fajokat ültettek, a múlt század harmincas éveitől viszont az akác, majd a századforduló után a nemesnyár és a fenyők telepítése is megindult. Ezzel alapvetően átalakították az akkor még természetes erdő képét.
A ma itt tenyésző 42 fásszárú növényfaj (26 fa és 16 cserjefaj) látszólagos sokszínűsége ezeknek a mesterséges betelepítéseknek köszönhető.
A védett, egykor feltehetően gyöngyvirágos tölgyes erdő faállományának jelentős részét ma az akác alkotja. Az őshonos fajokat a szürke nyár és a kocsányos tölgy képviseli. A fekete bodza kivételével a fajgazdag cserjeszint az eredeti gyöngyvirágos tölgyes maradványa, akárcsak a gyepszintben a gyöngyvirág, a salamonpecsét és a kék ibolya.
A védett terület ritkasága a virginiai holdruta (Botrychium virginianum) ebben a meglehetősen degradált gyepszintben él, és szemlátomást jól érzi magát. Hasonló adottságú termőhelyeket százával találhatna, még a távolság sem lenne számára akadály, hiszen lisztfinomságú spóráit bárhová elhordja a szél, mégis ez az egyetlen előfordulása a Kárpát-medencében.
A virginiai holdruta 1951-ben történ felfedezése óta folyamatosan izgatja a kutatók fantáziáját a kérdés: Miért csak itt él meg ez a növény? Két vélemény alakult ki a növény eredetével kapcsolatban. Egyik természetesen az őshonosságát hangoztatja, míg a másik szerint a századfordulón beindult erdősítések valamelyik fázisában, az akkor még külföldről behozott facsemeték földlabdájával kerülhetett mai termőhelyének közelébe a holdruta, és onnan spórái segítségével telepedett meg a természetes erdőállományokban. Függetlenül attól, hogy melyik feltevés az igaz, a természetvédelem feladata megóvni ezt a kontinensünkön ritkának számító növényt.
A virginiai holdruta az ősi harasztok közé sorolható, legközelebbi rokonai a páfrányok.
Kunfehértói állományának nagysága ma ezer példány körüli, de hosszú fejlődésmenete miatt a pontos állománynagysága nehezen becsülhető meg.
Ismerkedjünk meg kissé közelebbről a virginiai holdrutával! A virágos növényeknél jóval ősibb törzsbe, a harasztfélék közé tartoznak. Legközelebbi közismert rokonaik a páfrányok. A nedves években a félméteres magasságot is elérő, osztott és csipkés-fogas szeletű levelei teljesen páfrányszerűvé teszik. Az orchideákhoz hasonlóan a fejlődése gombákhoz kötött, igen lassú, akár tíz évig is tartó folyamat. A holdruták más fajai az egész északi mérsékelt övben elterjedtek, a leggyakoribbak Észak-Amerikában.
Az utóbbi évek botanikai vizsgálatai a holdruta mellett kimutattak néhány más érdekes, az Alföldön ritkának számító fajt is erről a védett területről, mint például a szálkás pajzsikát (Dryopteris carthusiana), ami a szintén a páfrányok közé tartozik, vagy az orchideafélékhez tartozó kis- és a széleslevelű nőszőfüvet (Epipactis microphylla, E. helleborine) és a madárfészek kosbort (Neottia nidus-avis) is.
forrás: knp.nemzetipark.gov.hu
Kattintson a képre a nagyításhoz!
Vélemény, hozzászólás?
